— Rendben — mondta nyugodtan Katarzyna, majd lecsukta a laptopját. — Akkor csak azt vidd magaddal, amit te magad vásároltál. Andrzej úgy nézett rá, mintha könnyeket, kiabálást vagy kétségbeesett könyörgést várna. Azt képzelte, hogy az „új életéről” szóló hír teljesen összetöri majd a feleségét.
Ehelyett egy tökéletesen nyugodt nő állt előtte.
— Meg sem akarod kérdezni, ki ő?
— Nem.
— És azt sem, miért megyek el? — Valami más sokkal jobban érdekel. Pontosan mit akarsz magaddal vinni?
Andrzej arcáról egy pillanat alatt eltűnt a mosoly.
Tíz éven keresztül egy olyan világban élt, amelyet Katarzyna a saját két kezével épített fel. A ház, a bútorok, a konyha, a televízió, az autó — mindent Katarzyna nehezen megkeresett pénzéből vásároltak. Ő fizette a részleteket, rendezte a számlákat, és a legfontosabb dolgok az ő nevén voltak.
Andrzej viszont egyszerűen hozzászokott ahhoz, hogy mindezt „a miénknek” nevezze.
— De hát ez mindkettőnké! — tiltakozott.
Katarzyna felállt.
— Akkor kezdjük a házzal.
Elővett egy kék irattartót, és letette az asztalra.
Minden dokumentum benne volt: a korábbi lakásának adásvételi szerződése, az átutalási bizonylatok, a ház törlesztőrészleteinek igazolásai, a felújítás számlái, a háztartási gépek nyugtái és az autó papírjai.
Az egész közös életük — feketén-fehéren, dokumentumokkal igazolva.
Andrzej lapozgatni kezdte az iratokat. Most először nem tudott mit mondani.
— Én is hozzájárultam a családi kiadásokhoz!
Katarzyna egyenesen a szemébe nézett.
— Akkor mutasd meg a bizonylatokat.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja.
Az anyósa hívta.
— Katarzyna, ne légy már ilyen kicsinyes. A férjed elmegy. Legalább azt engedd meg neki, hogy magával vigye, amire szüksége van.
Katarzyna mély levegőt vett.
— Itt nem tányérokról vagy evőeszközökről van szó. Hanem olyan dolgokról, amelyeket a saját pénzemből fizettem ki.
A vonal másik végén hirtelen nyomasztó csend lett.
Másnap találkoztak a közjegyzőnél.
Andrzej a „közös életükről”, a „közös erőfeszítéseikről” és a „tíz év házasságról” beszélt.
A közjegyzőt azonban kizárólag a dokumentumok érdekelték.
— Ki fizette az autót?
Katarzyna átnyújtott neki egy bizonylatot.
— Én.
— És a házat? Újabb dokumentumot tett elé.
— Azt is én.
Andrzej lassan elvesztette az önuralmát.
Ekkor hirtelen felvillant a telefonja kijelzője.
Dianától érkezett üzenet: „Mikor jössz már végre? Azt mondtad, ma elhozod az autót és a háztartási gépeket.”
Jeges csend telepedett a szobára.
Andrzej anyja döbbenten nézett a fiára.
— Te mindezt megígérted neki?
Andrzej nem válaszolt.
Katarzyna nem érzett diadalt.
Csak mély, keserű megkönnyebbülést.
Most végre mindent megértett.
Andrzej nem egyszerűen azért ment el, mert megismert egy másik nőt.
Azért ment el ilyen magabiztosan, mert szentül hitte, hogy azt az életet is magával viheti, amelyet Katarzyna finanszírozott.
A közjegyző becsukta az irattartót.
— Andrzej úr, ha semmilyen bizonyítékot nem tud bemutatni arra, hogy saját pénzével hozzájárult ezeknek a vagyontárgyaknak a megvásárlásához, akkor nem tekintheti őket egyszerűen a saját személyes tulajdonának.
Andrzej Katarzynára meredt.
— Ez azt jelenti, hogy egyetlen bőrönddel kell eltűnnöm innen?
Katarzyna arcán halvány mosoly jelent meg.
— Már tegnap is megmondtam. Azt vidd magaddal, amit a saját pénzedből vásároltál.
Végül Andrzej egy régi kék akkumulátoros csavarozóval, két inggel, egy borotvával és azzal a bőrönddel hagyta el a házat, amelyet évekkel korábban az édesanyjától kapott.
Semmi mással.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Katarzyna unokahúga, Sonia jelent meg a konyhában.
— Vége? Katarzyna egy pillanatig mozdulatlanul állt, és hallgatta a házban uralkodó csendet.
Tíz év óta először nem hallotta Andrzej lépteit, a kulcsainak csörgését, az egyre hangosabbá váló hangját és az állandó követelőzését.
— Igen — suttogta. — És igazából most kezdődik minden.
Körülnézett.
A ház pontosan olyan volt, amilyenné ő maga formálta.
Egyetlen különbséggel.
Most először érezte igazán úgy, hogy valóban csak az övé.