A régi ház a Bükk hegység egyik eldugott falujának szélén állt. Vastag kőfalai már majdnem száz éve dacoltak az idővel, de az elmúlt húsz évben senki sem lakott benne. Amikor a nagynéném meghalt, rám hagyta az ingatlant, mert a családból senki más nem akart kezdeni vele semmit.
– Csak bontsd le – mondta a bátyám, Gábor. – Az egész életveszélyes. De én mindig szerettem a régi házakat.
Valami azt súgta, hogy ez a ház még őriz valamit.
Egy októberi hétvégén elvittem magammal a férjemet, Bálintot, hogy elkezdjük kitakarítani. Az alsó szintek porosak voltak, de semmi különöset nem találtunk.
A padlás azonban egészen más volt.
A gerendák között egy magas szekrény állt.
Amikor félretoltuk, mögötte egy keskeny ajtó jelent meg.
– Ez eddig nem is látszott – suttogta Bálint.
Az ajtón rozsdás lakat lógott.
Nem szerepelt semmilyen alaprajzon.
A kulcsot természetesen nem találtuk meg.
Végül levágtuk a lakatot.
Amikor az ajtó kinyílt, egyszerre hideg levegő csapott meg bennünket.
Nem dohos.
Nem penészes.
Hanem furcsán friss.
Felkapcsoltam a zseblámpát.
És megdermedtem.
A szobában egy ágy állt.
Mellette éjjeliszekrény.
Az asztalon nyitott könyv feküdt.
A csészében megszáradt tea.
A széken gondosan összehajtott zakó.
Az íróasztalon egy szemüveg.
A falióra megállt.
Pontosan 18:17-et mutatott.
Minden olyan volt, mintha valaki egyetlen percre ment volna ki.
Csakhogy…
Legalább húsz éve senki sem nyitotta ki ezt az ajtót.
A por mindenhol vastagon állt.
Mindenhol.
Kivéve a szobában.
Ott egyetlen porszem sem volt.
Bálint lehajolt.
– Nézd…
A padlón cipőnyomok látszottak.
Frissek.
Pontosan olyanok, mintha valaki néhány órával korábban sétált volna ott.
– Ez lehetetlen…
Nem válaszoltam.
A könyvespolcon egy bekeretezett fényképet vettem észre.
Egy harmincas éveiben járó férfi mosolygott rajta.
Mögötte ugyanennek a háznak a kertje látszott.
A keret hátuljára valaki ceruzával ezt írta:
„Ha egyszer visszatérek, minden pontosan ugyanígy maradjon.”
Kirázott a hideg.
Este a faluban megkérdeztük a legidősebb lakót.
László bácsi hosszú ideig hallgatott.
Aztán halkan megszólalt.
– A képen Áron Fekete van.
Negyven éve tűnt el.
– Meghalt?
Az öreg lassan megrázta a fejét.
– Soha nem találták meg.
A rendőrség azt hitte, megszökött.
Mások szerint öngyilkos lett.
Voltak, akik azt beszélték, hogy éjszaka még évekig látták világítani annak a padlásszobának az ablakát.
Pedig a ház már akkor is üres volt.
Másnap visszamentünk.
Most alaposabban átvizsgáltuk a szobát.
Az íróasztal egyik fiókja nehezen nyílt.
Belül egy napló feküdt.
Az utolsó bejegyzés dátuma:
- november 14.
A sorok remegő kézírással készültek.
“Ha valaki ezt olvassa, akkor már nem tudtam megállítani őket. Nem engem keresnek. Azt akarják, hogy senki se tudja meg, mi van a pince alatt. Ha eltűnök, ne higgyék el, hogy önként mentem el.”
Egymásra néztünk.
A háznak volt pincéje.
De egészen biztosak voltunk benne, hogy előző nap már bejártuk.
Mégis lementünk újra.
A hátsó fal mellett egy régi szekrény állt.
Amikor elhúztuk, mögötte friss cementcsíkot vettünk észre.
Bálint kalapácsot hozott.
Néhány ütés után a vakolat lepattant.
Egy befalazott vasajtó rajzolódott ki.
Rajta ugyanaz a monogram állt.
A.F.
Nagy nehezen sikerült kinyitni.
Odabent nem arany volt.
Nem kincs.
Hanem rozsdás fémszekrények.
Tele iratokkal.
Régi földhivatali dokumentumok.
Adásvételi szerződések.
Hamisított aláírások.
Jegyzőkönyvek.
Az egész falu földjeit éveken át csalással vették el az emberektől.
Minden bizonyíték ott feküdt előttünk.
A legutolsó mappa tetején egy levél várt.
Nekem címezve.
Pedig negyven éve írták.
“Ha ezt olvasod, akkor végre valaki megtalálta a szobát. Tudtam, hogy egyszer visszajön valaki a családból. Nem tudtam megmenteni magamat, de talán te még megmentheted az igazságot.”
Alatta egyetlen aláírás állt.
Áron Fekete.
A rendőrség heteken át vizsgálta az iratokat.
Több régi ügyet újranyitottak.
A faluban sok család végre visszakapta azt a földet, amelyet évtizedekkel korábban csalással vettek el tőlük.
Áron holttestét azonban soha nem találták meg.
A padlásszobát nem változtattuk meg.
A könyv ma is ugyanott fekszik.
A szemüveg is.
Az óra még mindig 18:17-et mutat.
És néha, amikor késő este felmegyek a padlásra, esküdni mernék rá, hogy odabentről halk lépéseket hallok.
Mintha valaki még mindig vigyázna arra, hogy a szoba pontosan úgy maradjon…
…ahogy negyven évvel ezelőtt hagyta.