Amikor megláttam a telefonomon a 286 400 forintos kártyás vásárlásról szóló értesítést, először azt hittem, a bank alkalmazása hibásodott meg. A tranzakció egy budapesti orvostechnikai szaküzletben történt, csütörtök délelőtt 10 óra 42 perckor. Én abban az időpontban Székesfehérváron ültem egy értekezleten, a bankkártyám pedig, legalábbis úgy tudtam, a táskám belső zsebében volt.
Aztán eszembe jutott, hogy előző este az anyósom nálunk vacsorázott.
És hogy vacsora közben egyszer megkért, hozzak neki a fürdőszobából egy fájdalomcsillapítót.
Amikor hazamentem, a kártyám pontosan ott volt, ahol hagytam. Csakhogy a mobilbankban egy másik adatot is észrevettem: az üzletben nem a fizikai kártyával fizettek, hanem egy telefonra telepített digitális változatával.
Az enyémen kívül létezett tehát egy másik telefon, amelyről valaki hónapok óta hozzáfért a pénzemhez.
És a legrosszabb nem az összeg volt.
Hanem az, hogy amikor felhívtam a férjemet, és megkérdeztem, tud-e erről valamit, hosszú hallgatás után csak ennyit mondott:
– Dóra, kérlek, ne tiltsd le még a kártyát.
Nyolc éve voltunk házasok Bencével. Székesfehérvár egyik csendes utcájában laktunk, egy háromszobás sorházi lakásban, amit rengeteg munkával és még több hitellel vásároltunk meg. Bence egy autóipari beszállítónál dolgozott műszaki vezetőként, én egy logisztikai cégnél voltam pénzügyi ügyintéző.
Nem éltünk fényűzően, de megvolt mindenünk. A hétvégi nagybevásárlás az Auchanban, évente néhány nap a Balatonnál, néha egy színházi este Budapesten. A tizenegy éves lányunk, Lili zongoraóráit is ki tudtuk fizetni anélkül, hogy minden hónap végén számolgatnunk kellett volna az aprót.
Legalábbis ezt hittem.
Az anyósom, Ilona, hetvenéves volt, özvegy, és egyedül lakott egy közeli panelház negyedik emeletén. Tizenkét éve veszítette el a férjét, és azóta Bence jelentette számára a legfontosabb kapaszkodót.
Sokáig egészen jól kijöttünk egymással. Ilona nem volt az a hangosan veszekedő, mindenbe beleszóló anyós. Inkább csendesen irányított. Olyan megjegyzésekkel, amelyek első hallásra ártalmatlannak tűntek.
– Dórikám, nem túl drága ez a sajt?
Vagy:
– Bence gyerekkorában mindig rendes meleg vacsorát kapott.
Esetleg:
– Én sosem költöttem volna ennyit egy táskára.
Az ilyen mondatokat általában elengedtem a fülem mellett. Bence pedig mindig azt mondta, az édesanyja egyszerűen más korban nőtt fel.
Az elmúlt fél évben azonban valami megváltozott.
Ilona gyakrabban jött hozzánk. Néha akkor is, amikor nem voltunk otthon. Volt saját kulcsa, mert korábban rendszeresen elhozta Lilit az iskolából. Bár erre már alig volt szükség, a kulcsot sosem kértük vissza.
Időnként bevásárolt, kiteregetett, vagy főzött egy fazék húslevest. Én örültem a segítségnek.
Csakhogy közben furcsa dolgok történtek a bankszámlámon.
Először egy 18 900 forintos gyógyszertári vásárlást vettem észre. Azt hittem, Bence vett valamit, és elfelejtett szólni.
Aztán következett egy 32 600 forintos fizetés egy gyógyászati segédeszközöket árusító üzletben. Utána egy 14 200 forintos élelmiszer-vásárlás egy olyan boltban, ahová sosem jártam.
Mindig akadt valami magyarázat.
Bence egyszer azt mondta, biztosan összekevertem a két bankkártyánkat. Máskor azt, hogy talán korábbi tranzakciókat könyveltek késve.
Én pedig, aki egész nap számlákkal és pénzügyi kimutatásokkal dolgoztam, a saját otthonomban hagytam magam meggyőzni.
A nagy összegű vásárlás után viszont nem tudtam tovább félrenézni.
Amikor Bence este hazaért, már a konyhaasztalnál ültem. Előttem a laptop, rajta az elmúlt négy hónap számlatörténete.
– Ülj le – mondtam.
Letette a kulcsát.
– Mi történt?
– Azt szeretném tudni, ki használja a kártyámat.
Bence nem ült le azonnal.
– Beszéltünk erről telefonon.
– Nem. Te azt kérted, ne tiltsam le. Ez nem válasz.
Végül kihúzott egy széket.
– Anya néha vesz dolgokat.
– Az én pénzemből?
– Nem rendszeresen.
A laptopot felé fordítottam.
– Négy hónap alatt tizenhét alkalommal. Összesen hatszáznyolcvanezer forintért. Szerinted ez nem rendszeres?
Bence arca elsápadt.
– Ennyit?
– Tehát tudtál róla.
– Néhány vásárlásról igen.
– Hogyan került a kártyám az ő telefonjára?
A férjem a szemét dörzsölte.
– Amikor nyáron lecserélted a telefonodat, emlékszel, segítettem átállítani a banki alkalmazást?
– Emlékszem.
– Akkor anya telefonján is beállítottam a digitális kártyádat. Azt hittem, csak néhány bevásárláshoz kell.
Olyan érzésem támadt, mintha valaki kihúzta volna alólam a széket.
– Megkérdezésem nélkül?
– Tudom, hogy hiba volt.
– Nem hiba, Bence. Te hozzáférést adtál valakinek a számlámhoz, és eltitkoltad.
– Vissza fogja adni a pénzt.
– Miből? A nyugdíjából?
Erre nem válaszolt.
Aztán megkérdeztem, mit vásárolt ma 286 400 forintért.
A férjem felállt, odasétált az ablakhoz, és kinézett a sötét utcára.
– Nem tudom pontosan.
– Akkor felhívjuk.
– Dóra, kérlek…
– Most.
Bekapcsoltam a kihangosítót.
Ilona a harmadik csörgésre felvette.
– Szervusz, aranyom! Minden rendben?
– Ilona, ma majdnem háromszázezer forintot fizetett a kártyámmal. Mit vásárolt?
A vonal másik végén hirtelen csend lett.
– Bence ott van?
– Igen.
– Akkor kérdezd meg tőle.
– Magát kérdezem.
– Olyasmit vettem, amire szükség volt.
– Kinek?
– Nem minden tartozik rád, Dóra.
Ekkor Bence halkan megszólalt:
– Anya, ezt nem mondhatod.
Ilona hangja megváltozott.
– Fiam, ha most elmondod neki, amit megbeszéltünk, akkor mindennek vége.
És letette.
Bence mozdulatlanul állt.
Én pedig ekkor értettem meg, hogy a pénz csak egy része annak, amit eltitkolnak előlem.
🔎 A történet legváratlanabb fordulata az első hozzászólásban vár – nézd meg, mi derült ki ezután! 👇
– Mit beszéltetek meg? – kérdeztem.
Bence visszaült, és sokáig a kezét nézte.
– Anya szerint nem lenne szabad elmondanom.
– Bence, az én számlámról ment el a pénz.
– Tudom.
– Akkor kezdd az elején.
Nagy levegőt vett.
– Van egy nő. Ágnesnek hívják. Negyvenhat éves, és Dunaújvárosban lakik.
A gyomrom összeszorult.
– Ki az az Ágnes?
– Nem az, amire gondolsz.
– Akkor kicsoda?
– Anya azt mondja, hogy a rokona.
– Milyen rokona?
– Pontosan ezt nem akarja elmondani.
Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok.
Bence néhány hónapja megtudta, hogy Ilona rendszeresen látogat egy nőt Dunaújvárosban, aki súlyos mozgásszervi problémákkal küzdött egy korábbi baleset miatt. Először csak gyógyszert és élelmiszert vitt neki, később kisebb orvosi segédeszközöket vásárolt.
Amikor a saját megtakarítása elfogyott, a fia segítségét kérte.
– És te miért nem a saját pénzedből segítettél? – kérdeztem.
– Segítettem. Közel négyszázezret adtam neki nyár óta.
– Akkor miért kellett a kártyám?
Bence nem nézett rám.
– Mert azt mondta, a te számládon mindig marad tartalék.
Ez volt az a mondat, amely jobban fájt minden korábbinál.
Hónapok óta túlóráztam. Lemondtam a tavaszi hétvégi kirándulásunkat, nem vettem meg a kinézett kabátomat, és külön pénzt tettem félre Lili fogszabályozására.
Bence és az anyja pedig úgy beszéltek a megtakarításomról, mintha egy nyitva hagyott pénztárca lenne a konyhapulton.
– Holnap bemegyünk a bankba – mondtam.
– Rendben.
– És az anyád is idejön.
– Dóra…
– Nem vitatkozom.
Aznap este letiltottam a digitális kártyát, és bejelentettem a banknál, hogy a hozzáférés az engedélyem nélkül került más telefonjára. Új kártyát kértem, és megváltoztattam minden kapcsolódó jelszavamat.
Amikor Bence ezt meglátta, nem tiltakozott. Csak annyit mondott:
– Igazad van.
De ettől egyáltalán nem éreztem magam jobban.
Másnap Ilona fél tízkor érkezett.
Sötétkék kabátot viselt, a haja frissen volt beszárítva. Egy vászontáskában házi almás pitét hozott, mintha egyszerű vasárnapi ebédre jött volna.
Letette az asztalra.
– Gondoltam, Lili örül majd neki.
– Lili iskolában van – feleltem. – Üljön le.
Ilona sértődötten kihúzta a széket.
– Nem kell úgy beszélned velem, mint egy bűnözővel.
– Akkor talán nem kellett volna engedély nélkül költenie a pénzemet.
– Én nem magamra költöttem!
– Ezt már hallottam. Kire?
Ilona Bencére pillantott.
– Te mondtad el neki?
– Anya, nem lehet tovább titkolózni.
– Megígérted!
– A feleségem pénzéről van szó.
Ilona a táskájáért nyúlt.
– Akkor nincs miről beszélnünk.
– Van – mondtam. – Például arról, hogy kinek vásárolt tegnap egy közel háromszázezer forintos eszközt.
Ilona megállt.
– Egy elektromos betegemelőt.
– Ágnesnek?
Lassan visszafordult.
– Ezt a nevet honnan tudod?
– Bencétől.
A szeme megtelt könnyel, de a hangja továbbra is kemény maradt.
– Fogalmatok sincs, milyen helyzetben van.
– Akkor mondja el.
– Nem tartozik rád.
– Az én pénzem viszont igen.
Ilona felállt.
– Tudod mit, Dóra? Egy nap majd megérted, hogy nem minden segítséget lehet számlákkal mérni.
Az ajtó becsapódott mögötte.
Bence a konyhában maradt. Hosszú ideig egyikünk sem szólt.
Délután azonban történt valami, amire egyikünk sem számított.
Az orvostechnikai szaküzlet felhívott. A vásárláskor megadott kapcsolattartói szám az enyém volt, mert a fizetéshez tartozó kártyaadatok mellett Ilona valamiért az én telefonszámomat diktálta be.
A készülék kiszállítását akarták egyeztetni.
– Pontosan hová viszik? – kérdeztem.
Az ügyintéző felolvasta a dunaújvárosi címet.
Megjegyeztem.
Aztán megkérdeztem, kinek a nevére szól a rendelés.
– Sárközi Ágnes.
A vezetéknevet ismerősnek találtam.
Nem tudtam azonnal, honnan, de aznap este elővettem azt a régi fényképalbumot, amelyet Ilona néhány évvel korábban Lilinek ajándékozott.
A képek között volt egy megsárgult fotó egy fiatal nőről, aki egy kislányt tartott az ölében. A kép hátulján halvány golyóstollas felirat állt:
„Marika és Ágika, 1982.”
Marika.
Így hívták Ilona húgát.
Azt a húgot, akiről Bence úgy tudta, harminc évvel ezelőtt külföldre költözött, és megszakított minden kapcsolatot a családdal.
Megmutattam a fényképet a férjemnek.
– Szerinted ő az?
Bence hosszan nézte.
– Nem tudom. Anya sosem beszél róla.
– Azt mondtad, Ágnes negyvenhat éves.
– Igen.
– Ez a kislány most nagyjából ugyanannyi lenne.
Bence elvette tőlem a képet.
– Miért titkolná, ha az unokatestvérem?
Erre nem tudtam válaszolni.
Másnap reggel elhatároztam, hogy elmegyek Dunaújvárosba.
Nem akartam jelenetet rendezni. Egyszerűen tudni szerettem volna, kihez kerültek a megtakarításaim, és miért kellett ehhez hónapokon át hazugságokban élnünk.
Bence ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen.
Az autóban szinte végig hallgattunk. A 62-es úton köd ült a földeken, néhol már sárgultak a fák.
A megadott cím egy régi társasházhoz vezetett, nem messze a belvárostól.
A kaputelefonon valóban ott állt: Sárközi Ágnes.
Bence nyomta meg a gombot.
– Igen? – szólt bele egy nő.
– Jó napot. Szabó Bence vagyok. Ilona fia.
Hosszú csend következett.
– Tudom, ki maga – felelte végül a nő. – Jöjjenek fel.
A második emeleten egy középkorú, rövid hajú nő nyitott ajtót. A bal lábán merevítőt viselt, és könyökmankóra támaszkodott.
A lakás tiszta, de szegényesen berendezett volt. Az előszobában cipősdobozok sorakoztak, a nappali egyik sarkában pedig egy összecsukható járókeret állt.
Ágnes hellyel kínált minket.
– Ilona néni mondta, hogy előbb-utóbb eljönnek.
– Tudja, honnan fizette a vásárlásait? – kérdeztem.
A nő elkomorodott.
– Azt mondta, családi pénzből.
– Az én bankszámlámról.
Ágnes elsápadt.
– Ezt nem tudtam.
Bence előrehajolt.
– Ágnes, maga tényleg anyám unokahúga?
A nő egy pillanatig a férjemet nézte.
– Ezt mondta maguknak?
– Igen.
Ágnes keserűen elmosolyodott.
– Akkor még mindig nem képes kimondani.
– Mit? – kérdeztem.
A nő lassan felállt, a szekrényhez ment, és kivett egy vékony borítékot.
– Az édesanyám tavaly meghalt. Halála előtt ezt adta nekem. Azt kérte, csak akkor mutassam meg, ha Ilona néni egyszer újra letagadná, ki vagyok.
A borítékban régi levelek, egy anyakönyvi kivonat másolata és több fénykép volt.
Bence kezében remegni kezdett az egyik papír.
Ágnes halkan megszólalt:
– Ilona nem a nagynéném. Ő az édesanyám.
A férjem lassan letette a lapot.
– Ez lehetetlen.
– Tudom, hogy ezt gondolja.
Ágnes elmondta, hogy Ilona tizenkilenc évesen szülte őt. Akkor még nem ismerte Bence apját. A családja attól tartott, hogy a fiatal lány elveszíti a munkahelyét és a későbbi házassági esélyeit, ezért úgy döntöttek, a gyermeket Ilona férjezett nővére, Mária neveli fel.
A családon belül mindenki úgy tett, mintha Ágnes Mária vér szerinti lánya volna.
Néhány évvel később Ilona férjhez ment, megszületett Bence, és a titok érintetlen maradt.
Mária szeretettel nevelte Ágnest, de ötvenéves korában elmondta neki az igazságot. Ágnes akkor megkereste Ilonát.
– Azt mondta, neki már van családja – mesélte a nő. – Hogy ne zavarjam össze a fia életét.
Bence lehajtotta a fejét.
– Sosem tudtam rólad.
– Tudom.
Ágnes nem sírt. Mintha túl sokszor mesélte volna már el magának ezt a történetet ahhoz, hogy maradjon benne könny.
Aztán megtudtuk, mi történt most.
Ágnes egy élelmiszer-nagykereskedés raktárában dolgozott, amíg az előző évben egy munkahelyen kívüli közlekedési balesetben súlyosan meg nem sérült. Több műtéten esett át. Hosszú rehabilitáció várt rá, és a kieső jövedelem miatt egyre nehezebben tudta fizetni a kiadásait.
Ilona akkor kezdte látogatni.
Először csak élelmiszert vitt, aztán pénzt, később segítséget ajánlott a lakás akadálymentesítéséhez.
– Azt mondta, most szeretné jóvátenni a múltat – magyarázta Ágnes. – Én pedig elhittem.
Megmutatta az utolsó vásárlásról kapott rendelési visszaigazolást. Az elektromos betegemelőre valóban szüksége volt, mert egy következő műtét után átmenetileg nehezebben tudott volna felkelni az ágyából.
– De ha tudom, hogy ez a maguk pénze, sosem fogadom el – tette hozzá.
A nő zavara őszinte volt.
És én, minden dühöm ellenére, egyszerre két egészen különböző dolgot éreztem.
Sajnáltam Ágnest.
Ilonára pedig még mérgesebb lettem.
Mert a múltban elkövetett igazságtalanságot úgy próbálta helyrehozni, hogy közben egy újabbat követett el.
Hazafelé Bence egyszer félrehúzódott egy benzinkútnál.
A kormányra hajtotta a fejét.
– Van egy nővérem – mondta halkan. – Negyvenhat éve van egy nővérem, és sosem tudtam róla.
Nem tudtam, mit feleljek.
Végül a vállára tettem a kezem.
– Ez nem változtat azon, amit az anyád tett.
– Tudom.
– És azon sem, hogy te segítettél neki.
Bence rám nézett.
– Azt hittem, beteg emberen segítünk. Nem tudtam, hogy a saját testvéremről van szó.
– De azt tudtad, hogy a kártyámhoz nincs engedélye.
– Igen.
Ez volt az első alkalom, hogy nem próbált magyarázkodni.
Aznap este Ilona nem vette fel a telefonunkat.
Másnap viszont megjelent nálunk.
Az arca szürke volt, és a megszokott gondosan elkészített frizurája is rendezetlenül állt.
– Beszéltetek vele – mondta.
Bence bólintott.
– Miért nem mondtad el nekem?
Ilona leült.
– Mert féltem.
– Mitől?
– Hogy megutálsz.
– Anya, nem azért haragszom, mert volt egy gyereked előttem. Hanem azért, mert egész életemben hazudtál róla.
Ilona sírni kezdett.
Elmondta, hogy fiatalon nem volt ereje szembeszállni a szüleivel. Később pedig annyi év telt el, hogy minden vallomás egyre lehetetlenebbnek tűnt.
Amikor Ágnes balesetet szenvedett, Ilona úgy érezte, végre tehet valamit érte.
– Először a saját pénzemet adtam oda – magyarázta. – Eladtam néhány régi ékszert is.
– És utána az enyémet – mondtam.
Ilona bólintott.
– Azt hittem, vissza tudom fizetni.
– Hogyan?
– Volt egy kis megtakarításom lekötve.
– Mekkora?
– Háromszázezer forint.
– Akkor miből akarta visszaadni a többit?
Nem válaszolt.
Bence csendesen megkérdezte:
– Anya, miért nem kértél tőlünk segítséget?
Ilona letörölte a könnyeit.
– Mert ha elmondom, ki Ágnes, minden kiderül. Ha pedig csak pénzt kérek, elkezdtek kérdezősködni.
– Ezért inkább loptál Dórától? – kérdezte Bence.
Ilona összerezzent a szótól.
– Ne mondd ezt.
– Pedig ez történt.
Sokáig ültünk csendben.
Végül elmondtam, mit szeretnék.
A teljes összeget vissza kell fizetnie. A lekötött megtakarításából annyit, amennyit erre fel tud használni, a többit pedig előre meghatározott, vállalható havi részletekben.
Ezt írásban is rögzítjük.
A lakáskulcsát visszaadja, és többé nem férhet hozzá semmilyen pénzügyi adatunkhoz.
Bencével külön fogunk foglalkozni azzal, miért gondolta elfogadhatónak, hogy a beleegyezésem nélkül másnak adjon hozzáférést a számlámhoz.
Ilona először tiltakozni akart, de Bence közbevágott.
– Anya, ez nem büntetés. Ez a minimum.
Az anyósom lassan elővette a kulcsot a táskájából, és letette az asztalra.
Azt hittem, ezzel véget ért a történet.
De néhány héttel később Ágnes felhívott.
Elmondta, hogy az elektromos betegemelőt végül nem szállították ki, mert az orvosa a következő vizsgálat után más típusú eszközt javasolt. A rendelést még időben törölni lehetett, és a kereskedő visszatérítette a 286 400 forintot a kártyámhoz tartozó számlára.
Aztán Ágnes olyan dolgot mondott, amely teljesen meglepett.
– Dóra, szeretnék kérni magától valamit. Nem pénzt.
– Hallgatom.
– Megmondaná Bencének, hogy örülnék, ha újra meglátogatna? Nem tudom, hogyan kell az embernek negyvenhat évesen testvért szereznie.
Megígértem, hogy átadom az üzenetet.
Bence a következő szombaton egyedül ment hozzá.
Vitt egy doboz krémest, mert Ágnes korábban megemlítette, hogy a dunaújvárosi cukrászdák közül az egyikben különösen szereti.
Este, amikor hazajött, egy régi fényképet mutatott.
Két kisgyerek állt rajta a Velencei-tónál. Egy körülbelül tízéves lány és egy hároméves kisfiú.
A fiú Bence volt.
A lány Ágnes.
– Anya azt mondta, egy távoli rokon kislánya – suttogta. – Emlékszem erre a napra. Ágnes megtanított kavicsot kacsáztatni a vízen.
Aztán elhallgatott.
A következő hónapok nem voltak könnyűek.
Bencével sokat vitatkoztunk. Volt, amikor komolyan elgondolkodtam azon, képes leszek-e újra megbízni benne. Végül párterápiára kezdtünk járni, és különválasztottuk a személyes költéseinket a közös kiadásoktól. Minden pénzügyi hozzáférést felülvizsgáltunk.
Ilona betartotta a részletfizetési megállapodást. Néha késve, de mindig előre szólt, ha gondja akadt. Nem kérte többé, hogy felejtsük el a történteket.
Ágnessel Bence lassan, óvatosan alakított ki kapcsolatot. Nem próbáltak úgy tenni, mintha együtt nőttek volna fel. Egyszerűen elkezdtek megismerkedni.
Karácsony előtt néhány nappal Ágnes meghívott minket ebédre.
Paprikás csirkét készített galuskával. A konyhában egy székre támaszkodva dolgozott, Bence pedig a hagymát aprította neki.
Lili az asztal mellett ült, és kíváncsian kérdezgette az új nagynénjét.
– Te tényleg apának a nővére vagy?
Ágnes mosolygott.
– Úgy tűnik.
– Akkor miért nem találkoztunk eddig?
A szobában hirtelen csend lett.
Bence rám pillantott, de mielőtt bármit mondhattunk volna, Ágnes megszólalt:
– Mert a felnőttek néha annyira félnek elmondani az igazat, hogy végül sokkal több fájdalmat okoznak a hallgatással.
Lili elgondolkodott.
– De most már találkozhatunk?
– Persze.
– Akkor jó – mondta a lányom, és újabb adag galuskát szedett.
Ilona nem volt ott azon az ebéden. Ágnes még nem állt készen arra, hogy meghívja. Bence ezt elfogadta, én pedig nem próbáltam siettetni őket.
Hazafelé a kocsiban Lili elaludt.
Bence halkan megkérdezte:
– Szerinted egyszer megbocsátasz anyának?
Sokáig gondolkodtam.
– Talán. De nem azért, mert visszaadta a pénzt.
– Hanem?
– Mert egyszer talán megérti, hogy a szeretet nem jogosít fel arra, hogy mások helyett döntsünk.
Bence megfogta a kezemet.
Ezúttal nem húzódtam el.
Néhány nappal később egy boríték érkezett Ilonától. Benne a következő törlesztőrészlet befizetésének igazolása és egy rövid, kézzel írott levél.
Nem kért benne bocsánatot tizedszer is. Nem magyarázkodott. Csak azt írta, hogy most először kezdte megérteni, miért nem tudtam egyszerűen túllépni a történteken.
A levél végén egyetlen mondat állt:
„Ágnesnek egy életet tartoztam, de nem volt jogom azt a te pénzedből és a te bizalmadból megfizetni.”
Összehajtottam a papírt, és betettem a fiókba.
Még nem tudtam, mit kezdek vele.
De akkor már tudtam, hogy egyszer talán előveszem újra.
Mert a pénzem egy részét idővel visszakaptam, a férjemmel pedig lassan újraépítettük a bizalmat. Egy család régi titka is napvilágra került, és két testvér végre megismerhette egymást.
Mégis volt valami, amit soha többé nem akartam elfelejteni.
A jó szándék nem teszi jogosulttá az embert mások pénzére, és a családi szeretet nem ér semmit, ha közben éppen azok bizalmát használjuk fel, akik a legközelebb állnak hozzánk.