Amikor az anyósom belépett a munkahelyemre, és az ügyfelek előtt azt kiabálta, hogy megloptam egy idős asszonyt, még nem tudtam, hogy az egész jelenetet hetek óta tervezi. Azt viszont azonnal észrevettem, hogy a főnököm nem a biztonsági őrt hívta, hanem becsukta maga mögött az iroda ajtaját, és elővette a telefonját.
Aznap kedden reggel kilenc óra húsz perc volt. A szegedi belvárosban működő ingatlankezelő irodánkban éppen egy társasházi közös képviselővel egyeztettem, amikor az anyósom, Farkas Ilona, kivágta az üvegajtót.
– Itt van! Ez az a nő! – mutatott rám úgy, mintha körözött bűnözőt talált volna meg. – Kérdezzék csak meg tőle, hová tette a pénzemet!
A kezében egy barna borítékot szorongatott. A kabátját nem vette le, pedig odakint még kellemes, szeptember végi idő volt. Látszott rajta, hogy nem egyszerűen ideges. Felkészült arra, amit mondani akar.
– Ilona néni, mi történt? – kérdezte a recepciós kolléganőm, Zsófi.
– Ne nevezgessen engem Ilona néninek! A menyem harmincnyolcezer forintot vett el tőlem, és most itt ül az íróasztalánál, mintha semmi sem történt volna!
A tárgyalóban elhallgatott két ügyfél. Az egyikük óvatosan elővette a telefonját.
Éreztem, ahogy elönti az arcomat a forróság.
– Ilona, kérlek, ezt ne itt intézzük.
– Persze, hogy ne itt! Mert itt mindenki megtudná, milyen ember vagy!
Az anyósom ekkor megfordult, és egyenesen a főnököm, Varga Balázs felé indult, aki a folyosó végén állt.
– Maga az igazgató? Remélem, tisztességes ember. Mert ha igen, azonnal elküldi ezt a nőt!
Balázs nyugodtan nézett rá.
– Előbb szeretném megérteni, pontosan mivel vádolja a kolléganőmet.
– Ellopta a pénzemet!
– Tett rendőrségi feljelentést?
Ilona egy pillanatra megakadt.
– Még nem. Gondoltam, előbb adok maguknak lehetőséget rendet tenni.
– Akkor fáradjon be velem a tárgyalóba. Kérem, az ügyfeleinket ne zavarja tovább.
Az anyósom diadalmas pillantást vetett rám. Azt hitte, Balázs máris komolyan veszi a történetét.
Én pedig még nem sejtettem, hogy a főnökömnek külön oka van arra, hogy végighallgassa.
A férjemmel, Gergővel kilenc éve voltunk együtt, és hat éve házasok. Szeged Újszeged felőli részén béreltünk egy kétszobás lakást, mert bár mindketten dolgoztunk, a saját otthonra félretett pénzünket folyton váratlan kiadások apasztották.
Én ingatlankezelési ügyintézőként dolgoztam. Társasházak számláit ellenőriztem, karbantartókkal egyeztettem, szerződéseket készítettem elő. Nem volt látványos munka, de szerettem. Balázs három évvel korábban vett fel, amikor egy nagyobb cégnél megszűnt az osztályom.
Gergő egy autóalkatrész-nagykereskedés raktárában dolgozott. A fizetése változó volt, a hétvégi műszakokkal együtt keresett valamivel többet nálam.
Ilona azonban mindig azt mondta, hogy egy férfi fizetésének kell eltartania a családot.
Ezt különösen akkor hangoztatta, amikor valamire pénzt akart kérni tőlünk.
A férjem apja évekkel korábban meghalt. Ilona egyedül lakott egy kiskundorozsmai családi házban, amelynek a felét már régen eladta a testvérének egy öröklési vita rendezésekor. A megmaradt részben lakhatott, de az ingatlan körüli ügyek állandó veszekedésekhez vezettek.
Tavasszal bejelentette, hogy szeretne hozzánk költözni.
– Felesleges két háztartást fenntartani – mondta egy vasárnapi ebédnél. – Ti úgyis egész nap dolgoztok, én meg legalább főznék.
– Anya, két szobánk van – felelte Gergő.
– És? Az egyikben elférnék.
– Az egyikben mi alszunk, a másikban pedig Dóra otthonról is dolgozik néha.
Ilona olyan arccal fordult felém, mintha személyesen én találtam volna ki a lakás alaprajzát.
– Persze. A számítógépnek külön szoba kell, az anyádnak meg nincs helye.
Attól a naptól kezdve minden találkozásunk kellemetlen lett.
Hol azt mondta, hogy túl sokat dolgozom. Hol azt, hogy keveset keresek. Egyszer még azt is megjegyezte, hogy az irodai nők könnyen találnak maguknak új férjet.
Amikor nyáron Balázs felajánlotta, hogy októbertől csoportvezetői feladatokat is elláthatok, Ilona furcsán reagált.
– Akkor még később fogsz hazaérni?
– Valószínűleg hetente kétszer.
– Szép. A fiam majd hideg vacsorát eszik, te meg játszod a főnökasszonyt.
Gergő nevetéssel próbálta elütni.
– Anya, nem a múlt században élünk.
– Majd meglátod, fiam, milyen, amikor a feleségednek fontosabb lesz a munkája nálad.
Azt hittem, egyszerű féltékenységről van szó.
Tévedtem.
A munkahelyi botrány után Balázs megkért, menjek be az irodájába. Ilonát addig a tárgyalóban hagyta egy pohár vízzel, Zsófi pedig megkérte a várakozó ügyfeleket, hogy folytassák az ügyintézést.
– Dóra, ülj le.
A gyomrom összeszorult.
– Balázs, esküszöm, fogalmam sincs, miről beszél.
– Elhiszem.
– Akkor miért beszélgetsz vele?
A főnököm néhány másodpercig hallgatott.
– Mert tudni akarom, honnan szerezte azt a papírt, amit a borítékjában tart.
– Milyen papírt?
Balázs az asztalra tett egy fénymásolatot.
A fejlécében ott állt a cégünk neve. Alatta egy belső elszámolási táblázat részlete látszott.
Az utolsó sor mellett az én nevem szerepelt.
– Ezt mutatta meg az előbb – mondta Balázs. – Azt állítja, hogy bizonyítja: pénzt vettél át tőle egy ügyintézésért.
A papírra meredtem.
Az összeg valóban harmincnyolcezer forint volt.
Csakhogy a táblázatot én készítettem előző pénteken.
És senki nem férhetett volna hozzá az irodán kívül.
🗝️ Hogy miért volt az anyósomnál egy bizalmas munkahelyi dokumentum, és mire készült valójában, az az első hozzászólásban derül ki. 👇
– Ez egy karbantartási előleg elszámolása – mondtam halkan. – Egy társasház lépcsőházi világításának javításához kapcsolódik. Semmi köze Ilonához.
– Tudom – válaszolta Balázs.
– Akkor hogyan került hozzá?
– Pontosan ezt szeretném kideríteni.
A főnököm megnyitotta a számítógépén a dokumentumkezelő rendszer naplóját.
– Pénteken délután négy óra tizenkét perckor kinyomtatták ezt a lapot. Nem a te felhasználóddal.
A monitorra néztem.
A nyomtatást Kelemen Tamás neve alatt rögzítette a rendszer.
Tamás az egyik műszaki koordinátorunk volt. Negyven körüli, csendes férfi, akivel rendszeresen dolgoztunk együtt. Soha nem volt köztünk komoly konfliktus.
– Biztos valami félreértés – mondtam.
Balázs nem felelt.
– Tamás ma nincs bent?
– Reggel szabadságot kért. Családi ügyre hivatkozott.
Valami megmozdult bennem, de még nem tudtam összerakni a részleteket.
A főnököm ekkor olyasmit mondott, amitől még rosszabb érzésem támadt.
– Dóra, három hete valaki névtelen panaszt küldött rólad a cég központi e-mail-címére.
– Milyen panaszt?
– Azt írta, hogy ügyfelektől kérsz pénzt soron kívüli ügyintézésért.
– Miért nem szóltál?
– Mert nem volt benne ellenőrizhető konkrétum. De belső vizsgálatot indítottam. Azóta figyelem, ki fér hozzá bizonyos dokumentumokhoz.
– És?
– A mai jelenet alapján valaki megpróbálhatott hitelesnek látszó bizonyítékot készíteni egy hamis vádhoz.
Hirtelen eszembe jutott egy júliusi délután.
Ilona akkor váratlanul megjelent nálunk, miközben Gergő dolgozott. A konyhában kávét főzött, én pedig egy karbantartási ügyben telefonáltam.
Amikor letettem, megkérdezte:
– Nálatok ki dönt arról, hogy kit rúgnak ki?
Azt hittem, csak kíváncsiskodik.
– A vezetőség.
– És ha valaki panaszt tesz egy alkalmazottra?
– Akkor kivizsgálják.
Ilona akkor elmosolyodott.
– Értem.
Most már egyáltalán nem tűnt ártatlannak ez a beszélgetés.
Balázs felállt.
– Visszamegyek hozzá. Szeretném, ha te is jelen lennél. De ne vitatkozz vele. Csak figyelj.
Az anyósom a tárgyalóban éppen a telefonját nézegette. Amikor meglátott, elégedetten kihúzta magát.
– Na, sikerült elmagyaráznod, hogy mindenki más hazudik?
Balázs leült vele szemben.
– Farkas asszony, szeretném pontosítani a történetét. Mikor adott pénzt Dórának?
– Augusztusban.
– Hányadikán?
– Nem emlékszem pontosan.
– Hol történt?
– Náluk.
– És miért adott neki pénzt?
– Mert azt mondta, csak így tudja elintézni az egyik ügyemet.
– Milyen ügyét?
Ilona arca megfeszült.
– Egy ingatlanügyet.
Balázs nyugodtan folytatta:
– Meg tudja nevezni az ingatlant?
– Nem tartozik magára.
– Értem. Akkor azt szeretném kérdezni, honnan van ez a céges dokumentum.
Ilona azonnal rám mutatott.
– Dórától kaptam!
– Mikor?
– Augusztusban.
– Érdekes – mondta Balázs. – Mert ezt a dokumentumot szeptember tizenkilencedikén hozták létre.
Néhány másodpercig teljes csend volt.
Az anyósom végül felállt.
– Maguk összebeszéltek! Ez egy csaló társaság!
– A panaszát természetesen írásban is benyújthatja – mondta Balázs. – Viszont kérem, ne zavarja tovább az ügyfeleinket.
Ilona megragadta a táskáját, és kiviharzott.
A folyosóról még visszakiáltott:
– Dóra, ezt még nagyon meg fogod bánni!
Amikor az ajtó becsukódott, leültem egy székre.
A kezem remegett.
– Hazamehetek? – kérdeztem.
– Természetesen – mondta Balázs. – De előbb szeretnék valamit tisztázni. A munkáddal semmi probléma. Nem állsz fegyelmi eljárás alatt, és nem veszíted el az állásodat azért, mert valaki jelenetet rendezett.
– Köszönöm.
– Ne nekem köszönd. Az a dolgom, hogy tények alapján döntsek.
Délután felhívtam Gergőt.
Először nem hitt nekem.
– Anya biztosan nem ment volna be a munkahelyedre ilyeneket mondani.
– De megtette.
– Talán félreértett valamit.
– Gergő, azt állította, hogy megloptam.
– Beszélek vele.
Este nyolc körül érkezett haza. Nem vette le a cipőjét, csak megállt az előszobában.
– Anyám szerint megszégyenítetted.
A mondat úgy ért, mintha arcul ütött volna.
– Én szégyenítettem meg őt?
– Azt mondja, a főnököd hazugnak nevezte.
– Mert hamis történettel ment oda.
– Dóra, nem tudom, kinek higgyek.
Ez fájt a legjobban.
Hat év házasság után a férjem nem azt kérdezte, jól vagyok-e, hanem azt, hogy kinek higgyen.
– Akkor menj el hozzá – mondtam. – És kérdezd meg, honnan szerezte a dokumentumot.
Másnap reggel Gergő üzenetet küldött: „Anyánál alszom ma. Kell egy kis idő.”
Nem válaszoltam.
A munkahelyemen közben újabb kellemetlen meglepetés várt. Balázs megmutatta, hogy ugyanarról az ismeretlen e-mail-címről újabb üzenet érkezett. Ezúttal azt állították, hogy személyes kapcsolatunk van.
– Ezt már nem lehet véletlennek nevezni – mondtam.
– Nem is nevezem annak.
A cég informatikusa addigra összegyűjtötte a releváns nyomtatási és hozzáférési adatokat. Tamás bejelentkezésével nemcsak az eredeti táblázatot nyomtatták ki, hanem egy külön fájlt is megnyitottak, amelynek címe mindössze ennyi volt: „panasz”.
Balázs azonban figyelmeztetett, hogy a rendszeradatok önmagukban nem bizonyítják, ki ült ténylegesen a számítógépnél.
Tamás csütörtökön visszatért.
Amikor behívták a vezetői irodába, fél óráig bent maradt.
Aztán Balázs engem is behívott.
Tamás sápadtan ült a széken.
– Dóra, bocsánatot szeretnék kérni – kezdte.
– Miért?
Nem válaszolt azonnal.
– Ilonát régóta ismerem.
– Honnan?
– A feleségem anyjának a szomszédja volt korábban. Tavasszal megkeresett egy ingatlanüggyel.
– Milyen ingatlanüggyel?
Tamás a cipőjét nézte.
– A dorozsmai házzal.
A következő húsz percben lassan kiderült, hogy az anyósom hónapok óta próbálta elérni, hogy a házrészét eladhassa egy befektetőnek. A vevő azonban csak akkor vállalta volna az üzletet, ha a másik tulajdonos is beleegyezik, és tisztázódnak a használati jogok.
Ilona azt akarta, hogy Tamás segítsen megbecsülni az ingatlan értékét, és találjon olyan érdeklődőt, aki a problémás tulajdoni viszonyok ellenére is ajánlatot tesz.
– És ehhez mi köze az én munkámnak? – kérdeztem.
Tamás megtörölte a homlokát.
– Az elején semmi.
Elmondta, hogy Ilona nyár végén már egészen másról beszélt. Azt kérdezgette, mennyit keresek, valóban előléptetnek-e, és milyen következménye lehet egy ügyfélpanasznak.
Tamás bevallotta, hogy ostobán válaszolgatott neki. Amikor pedig Ilona egy „példát” kért egy elszámolási táblázatra, kinyomtatott egy belső dokumentumot, miután kitakarta rajta a társasház nevét és néhány adatot.
– Azt mondta, egy idős ismerősének szeretne segíteni eligazodni egy számlán – magyarázta.
– És te elhitted?
– Nem gondoltam, hogy ellened használja.
Balázs közbeszólt.
– Tamás hibát követett el, és ennek munkahelyi következménye lesz. De a panaszlevél szerzőjét ez még nem azonosítja. Azt külön kell tisztáznunk.
Én viszont már értettem egy fontos dolgot: az anyósom nem egyszerű dühkitörésből jött be az irodába. A kezében lévő papírt előre megszerezte.
Még aznap este váratlanul felhívott.
– Dóra, beszélnünk kell.
– Rendben. Gergő is legyen ott.
– Nélküle.
– Nem.
Hosszú csönd következett.
– Akkor holnap délután gyertek át.
Pénteken ötkor megérkeztünk Kiskundorozsmára. Az udvaron még ott állt a régi diófa, amely alatt annyi nyári ebédet töltöttünk el. A lépcső mellett virágzó muskátlik sorakoztak, a nyitott konyhaablakon át rántott hús illata szállt.
Ilona úgy tett, mintha rendes családi látogatásra készülnénk.
– Főztem krumplipürét is, Gergőkém.
– Anya, most nem enni jöttünk – mondta a férjem.
Ilona letette a merőkanalat.
– Persze. Dóra már megint ellenem hangolt.
Leültem az asztalhoz.
– Miért akartad, hogy elveszítsem az állásomat?
Az anyósom felnevetett.
– Ugyan már! Micsoda képzelődés!
– Hamis lopási váddal mentél be a munkahelyemre. Egy bizalmas céges dokumentum volt nálad.
– Mert jogom van panaszt tenni!
– Akkor mondd el, mikor adtam neked harmincnyolcezer forintot.
Ilona arca megkeményedett.
– Nem adtál. Elvetted!
Gergő az asztalra csapott.
– Anya, elég! Ha igazad van, mondd el pontosan, mikor történt. Ha nincs, akkor hagyd abba!
Ilona hirtelen elhallgatott.
Aztán egészen más hangon szólalt meg.
– Tudod te, hány éjszakát sírtam végig miattatok?
– Miattunk? – kérdezte Gergő.
– Mert itt hagytatok egyedül. Mert a feleségednek minden fontosabb, csak az nem, hogy neked anyád van.
– Anya, hetente járunk hozzád.
– Egy órára! Mint valami hivatalba!
Néhány pillanatig csak az óra kattogása hallatszott.
Aztán Ilona kimondta:
– Igen. Szándékosan rendeztem botrányt a munkahelyén, hogy kirúgják!
Gergő úgy nézett rá, mintha nem ismerné.
– Tessék?
– Ha elveszíti az állását, talán végre észhez tértek volna!
– Miben kellett volna észhez térnünk? – kérdeztem.
– Abban, hogy nem élhettek örökké külön! Hogy ide kellene költöznötök!
A férjem lassan leült.
– Te azt akartad, hogy Dóra munkanélküli legyen, csak hogy hozzád költözzünk?
Ilona összefonta a karját.
– A családért néha áldozatot kell hozni.
– De miért pont Dórának? – kérdezte Gergő.
– Mert ő akadályoz meg mindent!
Fölálltam.
– Én most elmegyek.
Ilona utánam szólt:
– Majd meglátod, mennyire becsülnek meg téged azon a munkahelyen!
Megfordultam.
– Jobban, mint te.
A következő hétfőn azonban Balázs egy újabb információval várt.
– Dóra, szeretném, ha megnéznél valamit.
Egy szkennelt levelet mutatott. A feladó ezúttal nem névtelen volt.
Egy ügyvédi irodától érkezett, amely egy kiskundorozsmai ingatlan tulajdonosi viszonyairól érdeklődött.
– Ez Ilona háza? – kérdeztem.
– Igen. A levél egy vevőjelölt megbízásából érkezett. Korábban a cégünk által kezelt egyik befektetési célú ingatlanra is kértek ajánlatot, ezért kerestek meg minket.
– És miért mutatod ezt nekem?
– Mert az érdeklődő szerint az ingatlan hamarosan tehermentesen és birtokba vehetően eladó lesz. A mellékelt tájékoztatásban pedig az szerepel, hogy a jelenlegi lakó legkésőbb novemberben a fiához költözik.
Elakadt a lélegzetem.
– De mi nem egyeztünk bele, hogy Ilona hozzánk költözzön.
– Pontosan ezért kérdezlek. Nem fogunk személyes családi nyilatkozatokat ellenőrzött tényként továbbadni.
Most értettem meg, miért akarta az anyósom olyan kétségbeesetten, hogy felmondjak vagy kirúgjanak.
Nem pusztán azt akarta, hogy több időm legyen otthon.
Úgy tervezte, hogy ha elveszítem a munkámat, nem tudjuk tovább fizetni a jelenlegi albérletet. Akkor a férjem könnyebben rábeszélhető lesz arra, hogy átmenetileg hozzá költözzünk.
Ő pedig eladhatja a házrészét, vagy legalább megkezdheti az értékesítését azzal az ígérettel, hogy már van hová mennie.
Az elképzelésben azonban volt egy óriási ellentmondás.
Ha mi odaköltözünk, miközben az ingatlan eladás alatt áll, hová megyünk az eladás után?
Ezt Ilona soha nem magyarázta el.
Aznap este megmutattam Gergőnek a levelet.
Hosszú ideig nézte.
– Ezért kérdezgette anya, meddig szól az albérleti szerződésünk – mondta végül.
– Mikor kérdezte?
– Augusztusban. Azt mondtam, január végéig.
– És?
– Azt mondta, addig még bármi történhet.
Gergő a két kezébe temette az arcát.
– Azt hittem, csak magányos.
Nem válaszoltam.
Mert az anyósom valóban magányos volt. De a magánya nem jogosította fel arra, hogy tönkretegye az életünket.
A következő napokban Gergő először ment el egyedül az édesanyjához úgy, hogy nem békülni akart, hanem válaszokat kapni.
Késő este jött haza.
Leült mellém a kanapéra.
– Anya azt mondta, az egész csak egy terv volt, amit sosem gondolt komolyan.
– A munkahelyi jelenetet azért megtette.
– Tudom.
– És a levél?
– Azt mondta, azt hitte, majd beleegyezünk.
Sokáig csendben ültünk.
Aztán Gergő megszólalt:
– Van még valami.
A torkom összeszorult.
– Mi?
– Tavasszal beszéltem anyával arról, hogy talán érdemes lenne néhány hónapra hozzá költöznünk. Csak ötletként. Még azelőtt, hogy előléptetésről beszéltetek volna.
Ránéztem.
– Nekem erről miért nem szóltál?
– Mert tudtam, hogy nem szeretnéd.
– Akkor miért beszéltél vele róla?
– Akkoriban sokat túlóráztam, és aggódtam a pénz miatt. Arra gondoltam, megspórolhatnánk a lakbért.
– És mondtad neki, hogy számíthat rá?
Gergő lehajtotta a fejét.
– Azt mondtam, majd meglátjuk.
Hirtelen megértettem, hogy Ilona nem a semmiből épített terveket. Kapott egy félmondatot a fiától, amelyből kész ígéretet csinált.
Gergő megfogta a kezemet.
– Sajnálom, hogy nem álltam melléd az első pillanatban.
– Én is.
– Szeretném helyrehozni.
– Akkor legközelebb ne az legyen az első kérdésed, hogy kinek higgyél. Hanem hogy mi történt velem.
Bólintott.
A munkahelyemen közben lezárult a belső vizsgálat. Tamás írásbeli figyelmeztetést kapott a dokumentum illetéktelen kiadása miatt, és megváltoztatták a bizalmas iratok nyomtatására vonatkozó szabályokat. A névtelen e-mailek szerzőjét nem sikerült bizonyítani, ezért Balázs nem állított olyasmit, amit nem tudott igazolni.
Ilona beismerését követően én írásban rögzítettem a történteket, és kikértem egy ügyvéd véleményét arról, mit tehetek, ha újra zaklatni kezd a munkahelyemen.
Balázs külön is biztosított róla, hogy a szakmai előléptetésem továbbra is napirenden van.
Október első hetében hivatalosan is csoportvezető lettem.
Nem volt ünnepség. Zsófi hozott egy doboz krémest a közeli cukrászdából, a kollégáim pedig aláírtak egy képeslapot.
Balázs csak annyit mondott:
– A munkád alapján döntöttünk. Ne hagyd, hogy bárki mást hitessen el veled.
Aznap este Gergő egy csokor sárga krizantémmal várt otthon.
– Anyámtól nem kértem engedélyt hozzá – mondta félmosollyal.
Elnevettem magam, először napok óta igazán.
Két héttel később Ilona levelet küldött. Nem nekem, hanem Gergőnek.
Azt írta, hogy meggondolta magát, és mégsem akarja eladni a házrészét. A testvérével inkább megpróbálnak egyezségre jutni a használatról és a közös költségekről.
Gergő elolvasta, aztán letette a levelet.
– Legalább ez jó hír.
– Talán – mondtam.
A levél végén volt még egy mondat, amelyet kétszer is elolvastam.
„Dórának mondd meg, hogy nem akartam ekkora bajt.”
Nem az állt benne, hogy sajnálja, amit tett.
Csak az, hogy nem számított ekkora következményre.
November elején egyszer mégis találkoztam vele.
A Mars téri piacon vásároltam, amikor megláttam a savanyúságos stand mellett. Kék kabát volt rajta, és két hatalmas szatyor lógott a kezében.
Amikor észrevett, először úgy tett, mintha nem ismerne meg.
Aztán odalépett.
– Hallottam, hogy előléptettek.
– Igen.
– Szóval végül még jól is jártál.
Furcsán néztem rá.
– Ezt nem mondanám.
Ilona lesütötte a szemét.
– Gergő ritkán jön mostanában.
– Ezt vele kell megbeszélned.
– Régen minden vasárnap nálam ebédelt.
– Régen nem próbáltad kirúgatni a feleségét.
Az anyósom nem válaszolt. A piacon körülöttünk emberek alkudoztak, valaki friss petrezselymet kínált, a villamos csikorgása behallatszott az utcáról.
Aztán halkan megszólalt:
– Azt hittem, ha együtt lakunk, nem maradok egyedül.
Először nem volt a hangjában támadás.
Csak fáradtság.
– Ilona, ha meghívtál volna minket ebédre, elmentünk volna. Ha segítséget kérsz, megbeszéljük. De te nem együtt akartál lenni velünk. Azt akartad, hogy ne legyen más választásunk.
Szeme megtelt könnyel.
– Én csak féltem.
– Én is féltem, amikor ott álltál a munkahelyemen.
Nem öleltük meg egymást. Nem lett minden rendben egyetlen beszélgetéstől. De Ilona először nem próbálta megmagyarázni, hogy amit tett, az az én hibám volt.
– Sajnálom, Dóra – mondta végül.
Bólintottam.
– Hallottam.
Hazafelé menet Gergő hívott.
– Képzeld, Balázs felajánlott egy műszaki ügyintézői állást az egyik ismerősének. Rám gondoltak.
Megálltam a villamosmegállóban.
– Komolyan?
– Igen. Hétfőtől péntekig, kiszámítható munkaidővel. Kevesebb hétvégi műszak. Azt mondták, Tamás ajánlotta a nevemet, mert tudja, hogy értek az alkatrész-beszerzéshez.
– És mit válaszoltál?
– Hogy először megbeszélem veled.
Elmosolyodtam.
Ez a rövid mondat többet jelentett, mint az összes korábbi bocsánatkérése.
– Akkor este beszéljünk róla – mondtam.
Decemberben Gergő valóban új munkahelyen kezdett, de nem az én cégemnél. Egy helyi épületgépészeti vállalkozásnál kapott állást, miután több helyre is beadta az önéletrajzát. Úgy döntöttünk, jobb, ha a saját útját járja.
A karácsonyt kettesben töltöttük otthon, halászlével és mákos bejglivel. Ilonához másnap mentünk át néhány órára, előre egyeztetett időpontban.
Amikor beléptünk, az asztalon három teríték volt, nem pedig a régi, nagy családi lakomákhoz előkészített hatalmas készlet.
– Nem tudtam, mit szerettek volna – mondta Ilona. – Ezért megvártalak benneteket.
Gergő rám nézett.
– Pontosan így jó.
Az ebéd végén az anyósom egy kis borítékot adott át nekem.
Megijedtem, amikor megláttam. A barna boríték azonnal eszembe juttatta azt a szörnyű szeptemberi reggelt.
De ebben nem hamis dokumentum volt.
Egy kézzel írt kártyát találtam benne.
„Dóra, sokáig azt hittem, hogy ha valakit magam mellett akarok tartani, akkor nekem kell eldöntenem, hogyan éljen. Most már értem, hogy ettől csak távolabb kerül. Nem kérem, hogy elfelejtsd, amit tettem. Csak azt szeretném, ha egyszer újra bízhatnál bennem.”
A kártya alján ott állt a dátum és Ilona aláírása.
Nem mondtam, hogy megbocsátottam. Ahhoz még idő kellett.
Csak visszatettem a lapot a borítékba, és megköszöntem.
Később, amikor hazafelé sétáltunk a hideg utcán, Gergő megkérdezte:
– Szerinted meg fog változni?
– Nem tudom.
– És szerinted rendbe jöhet a kapcsolatotok?
Megfogtam a kezét.
– Talán. De csak akkor, ha nem akarjuk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
A férjem megszorította az ujjaimat.
Az egész történetből végül nem az maradt meg bennem legerősebben, ahogy az anyósom az ügyfelek előtt kiabált, és még csak nem is az, ahogy beismerte a tervét.
Hanem az a szeptemberi pillanat, amikor a főnököm egy hamis vád hallatán nem azt kérdezte, mennyi bajt hozok a cégre, hanem azt, hogy hol vannak a bizonyítékok.
Mert aznap valaki megpróbálta elvenni tőlem a munkámat, az önállóságomat és a döntés jogát.
És végül éppen abból tanultam meg a legtöbbet, hogy nem mindenki hitt annak, aki a leghangosabban kiabált.